A Mátrix fergeteges sikere óta hajlamosak vagyunk minden virtuális valósággal foglalkozó filmet a Wachowski testvérek sziporkázó akció-fergetegéhez hasonlítani. Tudjuk, hogy ha már a virtuális valóság bejött a képbe, akkor vagy a jövőben játszódik a cselekmény, vagy a gépen belüli világ lesz nyomasztó, futurisztikus, tele ismeretlen, különös gépekkel, lényekkel, eseményekkel. Emmerich legújabb filmjében azonban a feje tetejére állnak a dolgok. A történet a jelenben játszódik, és egy tudóscsoportról szól, akik egy irodaépület tizenharmadik emeletén a végletekig tökéletesítik a számítógépek modellező, szimuláló képességét. Több évnyi kemény, megfeszített munkával betáplálnak a szuperkomputer memóriájába mindent, amit az 1937-es év Los Angeleséről csak tudni lehet. Munkájuk „gyümölcse" egy élő, eleven, mozgalmas, lélegző és folyton változó város, tele érdekes személyiségekkel, eseményekkel, indulatokkal és érzelmekkel - amelyeket a számítógép irányít. A kísérlet csúcspontja az a nap, amikor végre a tudósok is „beléphetnek" ebbe a virtuális, múltbéli Los Angelesbe. Természetesen csupa ismerős veszi őket körül - arcok, amelyeket ismernek, és amelyekről a múltbéli szimulált embereket is mintázták. Csupán az öltözékük és a személyiségük más, mint a „valódi" világban. A fantasztikus kísérlet azonban nem folytatódhat tovább, ugyanis gyilkosság történik: az egyik kutató zavarodottan ébred otthonában, és megdöbbenve veszi észre a lakásban társa holttestét. Természetesen ő lesz az egyes számú gyanúsított és még ő maga sem biztos az ártatlanságában. Nem emlékszik semmire, és fogalma sincs, miért nem tudja felidézni a szörnyű események előtti időszakot. Azt gyanítja, hogy mind a gyilkosságnak, mind pedig az emlékezetkihagyásnak köze lehet a virtuális világhoz, a rejtély nyitja pedig ott lesz valahol a szimulált világban. Bár most már abban sem biztos, hogy melyik a valódi és melyik a virtuális valóság - ha egyáltalán létezik a valóság...